Amerikai karácsony

Minden évben makacsul visszatér. Karácsonyi készület, fények, illatok, hangok. Idén Amerikában. Tavaly Mexikóban. Két éve Spanyolországban. Egyszer Pesten, s azelőtt a gyermekkorban. Falun, messze mindentől. Délnyugat-Magyarországon. A decemberek egyre kevésbé valódiak. Nyolc éve nem láttam havas decembert, se zúzmarát, se jégcsapot. Megszöktem a hideg elől, s azóta felengedtem. Tengereken élek, s a karácsony tengeren olyan, mint rénszarvas a Szaharában. Jobbára már csak emlékfények, emlékillatok, emlékhangok, emlékkarácsonyok, karácsonyemlékek. Rég volt, amikor utoljára beléharaptam a karácsony fűszermézes zamatába, s rég, hogy örültem néki. Tizéves lehettem. A mai karácsony a hajdani, angyalhajas, fenyőpárfümös ünnep vékonyka, derengő illatfelhője. Néha még büdös is. Inkább csak hazug decembernosztalgia arról, hogy milyennek kellene lennie egy intim ünnepnek. Hogy milyen volt egykor. Hiába szüremlik aranyfényben pompázó üzletkirakatokból városszerte a Csendes éj dallama, s hiába az álnokul mindenre reálógatott aranyalma is. A vásárló, kapkodó, hitelkártyás, költekező karácsony nem képes Betlehem-bűvöt varázsolni a lelkembe. Nincs karácsony, csak emlékezés arra, hogy egyszer volt. Betlehem sincs. Ki tudja, éppen araboké, palesztinoké, vagy zsidóké-e az istenváros.

A hotel karácsonyi fogadást ad alkalmazottainak. Vendégnek engem is hínak: este a kikötő elegáns éttermébe lépek. A levegőben ernyedt bűvölet úszik. San Francisco éjbe öltözött, fényei meggyúltak, óceánja lüktet, hullámokat vajúdik, a hidak s az utcák ragyognak, a város karácsonyfényben cikázik. A decemberi esték titokzatos intimitása az emberekre hull, s lelkük megtelik várakozó, reménykedő, ünnepbizsergő izgalommal. A hálaadásnapi pulyka felvezette Decembert, s meghozta a karácsony fahéjas-narancsos zamatát az otthonokba.

A hotelnek sok az alkalmazottja. Több, mint amennyire szüksége volna, de errefelé még nem számít pazarlásnak a gondtalan költekezés. Valamennyi munkás ünnepbe öltözött. Aranykarkötők, elegáns estélyik, öltönyök, zakók, finom karórák és drága nyakkendők. A személyzet rétegekre tagolódik, s a távolkeleti származású, angolt nem beszélő szobalány-csorda a terem egyik szegletébe különül. Ők együtt ünnepelnek, egy nyelvet beszélnek, egymást értik. A spanyol ajkú latinok, recepciósok és adminisztrátorok, más kasztba tartoznak. Ők is közösséget alkotnak, a terem másik szegletében. Nékik is egyforma az ünnep, s azonos a társalgás témája.  Az öbölétterem falait döglött rákok üres páncéljai dekorálják. Fekete pincérek rohannak elő, s mindenkire mosolyognak. Rabszolgák. Amerikai sehol. Ide mindenki egy normális, igazi országból menekült össze. Több mint fél éve élek San Franciscóban, de még nem értettem meg, létezik-e olyan, hogy amerikai. Talán valahol Dél-Louisianában, veszett tanyán, krokodilmocsár közelében, egykori ültetvények mentén, fakunyhóban, naphosszat maga elé bámuló, este verandán hintaszékező, fekete családban.

A bálteremben a Jingle Bells szól, Amerika lelke életre kél, lágy jazz suhan felöltők és selyemkendők között, Mariah Carey az álomkarácsony idilljét énekli, Frank Sinatra a Belle Époque békebeli világát éleszti. Hangjuk mézeskalácsosan vegyül a függő karácsonyi díszek redői között bujkáló, apró, meleg fényekkel. Mindenki jómódú, a maguk módján még a kelet-ázsiai szobalányok is. Amerika jól él. Amerika még ünnepel. Talán idén utoljára. Munka adódik bőséggel, fizetség is érette, hitelkártya, gazdasági rendszer, munkavállalási engedély, zöldkártya. Mongóliai leány lép a társasághoz, kezében borospohár, arcán széles mosoly. Előkelő szófordulatokkal illeszkedik a körbe. Fogsora tökéletes, hibátlan, fehér. Kerámiaporcelán. Mongóliából beteg szájat hozott, szúvas fogakat, arrafelé hátha nyers húst rágtak, mint a barbárok. Itt kifinomult, állást talált, fogsort építtetett szájába, aranyperecet is vásárolt, veres magassarkút, s még bőven maradt pénze, hogy boldog legyen belőle. Januárban Hawai’i-ra utazik családostul. Messzire jutott Mongólia kisnövésű lovaitól. Talán nem is boldog. De feltétlenül nyugodt. Amerikában megváltozott az élete.

A teremben nagy a nyugalom. Tapintható. Érezhető. Innét messze van a Fülöp-szigetek nyomora és viharpusztulata. Messziek a nagy Mongólia végtelen sztyeppéi, s távol van Dél-Amerika korrupt közbiztonsága is. E színes hotelsokadalom Amerikába a valóság elől jött bujkálni. Itt béke van, zamat, jómód, karácsony. A karácsony ma csak itt, San Franciscóban tetszik tökéletesnek, hol aggodalmaink legsúlyosabbika az, hogy szerdán hidegfrontot kapunk Alaszka felől. Frank Sinatra tovább énekel, üt a falióra, s a terem még egyszer, utoljára, magára ölti a századforduló jelmezét. Érzem, hogy a nyugalomjólét utolsó perceit kongja e falióra. Kiürül poharam, s újat kérek a mellettem osonó, fekete inastól. Erdélyben sok a nyomorban élő, szegény gyermek – gondolom magamban. Egész évre egy cipőjük van, télire már ki is likad. Déván egy ferences szent szedi össze az utcáról, majd nevelgeti, eteti és szereti őket. A nyavalyásnak pap létére több száz fia van. Ők is decembert írnak, csak pár kilométerrel odébb, odakünn a valóságban, a realitás erdélyi fagyában, s nékik is elérkezőben a karácsony. Talán várják, s szeretetet vágynak. Meleg szeretetet a fagy ellen. Talán családot várnak. S talán boldogok is. Az ő szájukat román fogorvos kezeli, s valószínűleg nincs pénzük a tökéletes kerámiamosolyra. Hátha csak a likakat tömködik olvasztott vassal. Amerika ragyog. New York is énekel, a City hóba öltözik, fái és parkjai fényfüzérben pompáznak, polgárai drága üzletek fűtött melegében költekeznek lassú ünneppompával. Karácsonyt vásárolnak. Örömet, kielégülést, ajándékboldogságot.

Reggel magyarországi híreket olvasok, csodás blogot, epeköpő decembert. Ott is más a karácsony. Magyarország nem figyel december ünnepére, őt a kormány és a politika ejti rabul. Amerikát is, de itt a politika jólét és pénz, míg Pannónia dombjain zsidó- és cigánykérdés, nyomor, megszűnő állás, ripacs ellenzék, kivándorlás, Orbán-valóság, mélabú ízvilág. ”De mégis, nem lehet, hogy Magyarország túlságosan önmagába zárkózott?” – kérdem reggeli kávém mellett. „Hogy túl elfoglalt önnön gondjaival? Esetleg még fel is nagyítja őket? Nem tekintene hát ki az ablakon kissé? Odakünn is van világ! Boldogabb! Vagy nékem kellene kitekintenem az ablakon, mert az odakünn tágasabb, mint az idebenn?”

Körülnézek még egyszer a társaságban. Mindenki gyanúsan felhőtlen. A pénz is a meghívott vendégek listáján szerepel. Jelenléte nem boldogít, de nyugtat, s nyugalmunk tőle függ. Akinek kevesebb jut belőle, az nyugtalanabb. Itt egyelőre jut bőven mindenkinek, aki keresi. A születő Istengyermek nevét nem találom a meghívottak listáján, holott őt jöttünk ünnepelni.

S csak nem tudom elzavarni fejemből a gondolatot, hogy ennyi felhőtlen jólét gyanús. Aggódom miatta. Talán mert nem vagyok hozzászokva?

A pénz hatalom – fölöttünk. Nem a mi hatalmunk önéletünk és szabadságunk fölött, hanem hatalom, mely reánk tesped.

A hotel népe úgy hisszi, büntetlenül élvezheti a gazdagságot, a jólétet, az estrendezvényt, december fényeit, a nyugalmat s a biztonságot. Úgy hiszi, megérdemli. Úgy hiszi, megjár néki. Úgy hiszi, csak mert elmenekült nyavalyás hazája valóságából, az amerikaálom örökké tartani fog. Csak én tudom, hogy holnap reggel valószínűleg mind felébredünk. Csak én tudom, hogy hátrahagyott országaink nyomorvalója előbb-utóbb ismét reánk tör majd. Nem lehet a valóság elől tartósan szökni. Csak én őgyelgek az álomkórosok között éberen, gyanakvón, s csak én tudom, amit képtelen vagyok megosztani vélek: a jólét bűn, ha nem mindenkinek egyformán jut belőle. Amerika ma este mások kárára vigad, s mások szomorára ünnepel. A világ lassan megérti ezt, felkel, tudatra ébred, s követeli jogos jussát. Nem ragadhatja magához büntetlenül pár tízmillió ember december boldog szépségét, s a karácsony idilljét, miközben a többi odakünn sóvárog. Hogy lehetséges, hogy puszta földrajzi elhelyezkedésem dönti el, a karácsony nyugalmat, rettenetet, vagy éppen semmit se jelent számomra? Mi történik, hogy oly távol ragadtattam saját fajtám valóságától, hogy decemberi panaszsóhajaikat már nem is értem, s azt kérdem, ünneplés helyett miért lamentálnak? Mi történik odaát, az atlanti vizek túloldalán, hogy a december nem örömünnep, hanem rutin? Hogy a problémák valósak és létezők, miközben errefelé minden mámorban mulat?

Hajós vacsora az öbölben. Elegáns hajó, udvarias személyzet, pazar konyha. Champagne, sajttál, bor, appetizer, lazac és figyelmes kiszolgálás, bárzongora, énekesnő, finom, langy jazz. A hajó puhán siklik a Csendes-óceán vizein, a társaságban monoton mórikálás, jókedély, a jómód morajzsongása, turbékoló párok. Karácsony közeleg, itt a vizen is.

Csak nem szabadulok a gondolattól. Nyugtalanít ennyi nyugalom. Amerika bűnös. Úgy vigad, hogy mások sírnak. Félek e jóléttől, mert tudom, hogy ingatag, hazug és törékeny. Holnapra elmúlik, s Amerika éppen úgy fog sírni, mint Kongó, Irak és Magyarország.

Amerika álomléte mesterségesen kierőszakolt jómód, hazug buborék, melyet körüláll a világ, kívülről les, sóvárog, kíván, reményel, irigyen gyűlöl. Ma, 2013-ban nincs okom a boldog karácsony hazug ünnepére. A világ beteg, rothadt, s szétesőben a rendszer. Szétesőben Amerika. Szétesőben Frank Sinatra álma. Szakadozik a dollárpapír, s túl sok a szegény odakünn, a valóságban. Aztán még pesszimistának és ünnepgyilkosnak neveznének, ha elmondanám nékik, nem ünnepelhetünk úgy, hogy legalább tudomást ne vennénk a valódi világ valódi fájdalmáról. Nem mondhatom el nékik, hogy feszélyez a jólét, mert törékeny, s hogy nem merek beléfeküdni, mint ők, mert ha holnap kiszakad a háló, nagyot huppanok. Csak tovakínoz a gondolat, hogy valami nincs rendben ezzel az ünneppel. Nincs hozzá jogom, míg barátaim szerényen, sírva, bánatban, életküzdve, az odakünn valóságában várják a karácsonyt. Szégyellem magam, végtelenül szégyellem, s érzem, hogy vétkezem. Gyáván bort iszom, hogy feledjem vétkemet. Ha az éjféli misére is elmegyek, lesz mit megbánnom, s idén bizonyosan másként fogok tekinteni a születő Hírhozóra is. Eddig mindig a nyomorból láttam őt jászolában, azonosak voltunk hát: mindketten rongyosak. Ma először látom felülről, jómódból, boldog karácsonyból, miként jámbor anyja a világba elli őt, pajtába, marhák közé. Idén először nem vagyunk azonosak; bűnös magasban megkülönböztetett vagyok, s innét a karám is könnyen büdösnek tűnhet. Apró Pólyás! Bárcsak sikerült volna elhoznod a szeretet valóságát is, nem csak Bibliába írott hírét! Akkor ma talán mindannyian, mindenütt ünnepelhetnénk – igaz karácsonyt.